Az emberiség – amióta ismeretünk van erről – mindig kutatta a jövőt, szerette volna tudni, hogy alakul a sorsa. Az ókori görög Delphoi híres jóshely volt – a hozzá vezető úton az emlékeztető felirattal: Gnóthi szeauton! – Ismerd meg önmagad! Ma is hasonló a helyzet: filmek és regények szólnak a „vissza a jövőbe” témában, Clarke – A 2001 Űrodisszeja szerzője – egy másik könyvének A jövő körvonalai címet adta. Ebben előbb visszanéz a múltba, elemzi a tudományos felfedezések előreláthatóságát, a tudományos gondolkodás újdonságokkal szembeni – gyakran tapasztalható – fenntartását, gyanakvását, s utána néz előre. Évtizedekkel később olvasva látható, hogy mennyire nehéz előre látni, érzékelni a változások irányát.
Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy sok ősi könyvben találhatunk olyan leírásokat, amelyek jóval később bekövetkeztek. Felmerül a kérdés, vajon miként „tudhattak” valamit is ezekről a dolgokról; olyként merül fel, mintha emlékeznének ezekre a dolgokra – valamiféle ősemlékezet sejthető mögöttük. A saját életünkben is tapasztalhatjuk, hogy gyakran legmerészebb terveink, elképzeléseink is emlékképeken alapulnak.
Az emberiség több mint fele immár városokban él, számarányuk egyre növekszik. A fejlettnek nevezett világban, pl. az EU országaiban ez az arány meghaladja a 70%-ot, egyes tagállamokban eléri a 80%-ot. A világháló terjedésével a ’90-es évek elején felröppent a gondolat: a világ egyetlen nagy faluvá válik, sőt még inkább tanyarendszerré – mivel a hely úgymond elveszítette jelentőségét. Ez a blikkfangos gondolat néhány év alatt szertefoszlott (állapította meg Kunszt György egy évtizeddel később): elég egy-egy gigaberuházásra gondolni, s érzékeljük, hogy építőik mindent megtesznek annak érdekében, hogy azt a helyet nevezetessé, egyedivé tegyék, vonzóerejét növeljék.
A jövőt nem látjuk, de azt sejtjük, hogy mit tartunk ma fontosnak, mi felé keressük a fejlődés kívánatos és célszerű irányát, s azt is érzékeljük eléggé pontosan (bár viták közepette), hogy mi vész el (akár örökre), s válik jó esetben emlékezetté.
Ennek a témacsokornak szenteljük az idei, 51. Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetemet. Geográfusok, építészek, közgazdászok, településmérnökök, művészettörténészek lesznek az előadók között. Elsőként a nemzetközi és a hazai trendekről kapunk átfogó képet, majd városvíziók villannak fel. A következő napokban a jövő útjának tűnő Smart City, Green City témái elevenednek meg, majd arról hallunk előadásokat, hogy miről mesélnek a házak, mi marad meg – várhatóan – a régmúlt, a tegnap és ma városépítéséből, építészetéből.
Nem feledkezhetünk meg az olyan aktualitásokról, mint a települési arculati kézikönyvek (TAK) országos felméréseiről sem: a dokumentált és érzékelt építészeti, települési értékeinknek egy része holnapra már emlékké válik. Hogyan használhatjuk ezt a heroikus munkával létrejött óriási adathalmazt.