A hely szelleme
E téma évezredek óta foglalkoztatja az európai kultúrát. Az ókori görög hiedelemvilág apró isteni személyeket sejtett egy-egy forrás, szent liget, folyó, hegy hátterében; a rómaiak a családi otthonok szellemét illették a ’genius loci’ névvel – amint Vergilius is hírt ad erről.
A Római Birodalom császári építészetéhez – mint abszolút etalonhoz – képest a helyi kultúrák építészete provinciálisnak minősült, azaz másod- és harmadosztályú, lenézett volt. Globalizálódó (vagy máris globális) világunkban már a XX. század elején fellépő ’modern’ is azzal az igénnyel lépett fel, hogy ez az egyedül üdvözítő út; az Athéni Charta is minden városra érvényesnek hitt elveket fogalmazott meg.
A jellegtelen, százszor ismétlődő, egynemű építészet/városépítés hamar kiváltotta az emberek ellenérzését – még a szakmán belül is. C h r i s t i a n N o r b e r g – S c h u l z: Genius loci című, korszakos műve 1980-ban jelent meg. Alcíme, mottója sokat elárul a tartalmáról: A logika kétségkívül cáfolhatatlan, de nem állhat ellent az embernek, aki élni akar. (Franz Kafka: A per)
A keresés azóta is folyik világszerte. Sokan vizionálták a ’hely’ jelentőségének végét, arról írtak, hogy annak nincs jövője. Ez a megalapozatlan ’jövendölés’ alig tíz év alatt semmivé foszlott – Kunszt György megállapítása szerint.
A probléma azonban nem jutott nyugvópontra: ma is sokan a globalizáció hívei, az építészet egységét valamiféle formai, anyaghasználati, szerkezeti azonosságban vélik felfedezni; mások meg épp az ellenkezőjét vallják. A modernt követte a posztmodern, azonban többnyire nem lényegi dolgokat, gondolatokat megragadván – s csak a modernre felkészített építészek, urbanisták által – nem sikerült minőségi választ adni.
A téma építészeti viták kereszttüzébe került már a ’90-es években, majd 2002-ben az urbanisztikai nyári egyetem is foglalkozott ezzel a kérdéssel (A globális és a lokális). Az azóta eltelt huszonegy év – majdnem egy generációnyi idő – lehetőséget ad, sőt igényli is, hogy újra szembenézzünk a helyzettel.
Ezt kísérli meg a Savaria több nézőpontból is: egyrészt gondolati alapokon, másrészt a természeti s nem utolsósorban az épített környezet szempontjából – figyelve a történelmi, műemléki miliőre, a táji értékekre.
Az építészek és urbaniszták mellett írók, közművelődési szakember, történész, tájépítész – és reményünk szerint filozófus – is gazdagítja a tudástárat, szempontrendszert.
A három előadási nap várhatóan a következőképp fókuszál:
- nap: szemlélet, elméleti megalapozás
- nap: a természetbeli hely szelleme; természetvédelmi, tájépítészeti kérdések
- nap: építészeti nézőpontok, örökségi-műemléki környezet sajátos követelményei